Szerintem az a baj, hogy a pénz-hírnév-hatalom kissé overrated társadalmunkban.
Pénz – oké, legyen, de de egy bizonyos összeg fölött olyan dolgokra költjük, amire nincs szükségünk. Annyi legyen, ami a biztonságos, kényelmes élethez kell, de tíz 3000 négyzetméteres kecóra, 20 menő autóra és minden nap más ruhára egyszerűen nincs szükség.
Hírnév – az a lényeg, hogy az ember munkáját elismerjék, de miért lennénk előrébb azzal, hogy bevásárláskor le kell zárni a fél utcát, és zokogó emberek ugranak a nyakadba, plusz hangosabban köhentesz és tíz újság címlapján jelenik meg, hogy AIDS-es vagy? A hírnév inkább mellékhatás, mint cél.
Hatalom – őszintén szólva ez az egyetlen, ami vonz néha a celebek életéből, mert jó lenne, ha a családomnak egészségügyi szolgáltatásokra van szüksége, kellő tisztelettel és figyelemmel bánnának velük a nyegleség és hanyagság helyett. De ennyi, a hatalom k. sok felelősség és stressz, alapvetően az se kéne. (És igen, a tisztelet meg elviekben mindenkinek kijárna, akkor is, ha farmeros-lófarkas huszonéves lány.)
Ha a társadalom nem lihegné túl ezeknek a dolgoknak a tényleges értékét és jelentőségét, sokkal több lenne az elégedett ember, aki megvalósította álmait.
Annál is inkább, mert nem minden művészet/szolgáltatás tömegeknek való: az egész országnak a Mónika-show meg a Dáridó való, az árnyaltabb, komplexebb művészet viszont természeténél fogva mindig csak egy szűkebb réteghez fog eljutni (vizet mindenki iszik, az osztrigalevest viszont kevesen szeretik/ismerik). Persze lehet tömegtermék is művészileg komplex és értékes – pl. ott a tehetséges, eredeti Lady Gaga – de lássuk be: Stephanie Germanotta az eladható külsőségek és tudatos marketing művészetbe építése nélkül talán árufeltöltő volna a Tescóban.